Megszelidítve

Megszelidítve

Béla egészen kicsi kora óta tudta, hogy a szörnyeteg benne lakozik. Sokszor csak nagy küzdelmek árán sikerült megfékeznie a kitörni készülő fenevadat. Ahogy felcseperedett, egyre kevésbé tudta kontrollálni és nem is igazán akarta. Egyszerűen csak szabad folyást engedett a dolgoknak. Ilyenkor nem ismert sem embert, sem istent. Ha a vörös köd a fejére szállt, a külvilág megszűnt létezni, nekiment bárkinek, aki az útjában állt.

Harca már gyermekkorában elkezdődött. Ha megkérdezik, biztosan arra fogta volna, hogy túl sokan voltak testvérek és csak az erőszak segítette érvényesülni. Saját magának is gyakran bizonygatta, hogy az anyja nem szerette annyira, mint fivéreit, hogy mindig csak a kisebbekkel törődött. Való igaz, nem volt annyira népszerű, mint a többiek, de ennek talán éppen vehemens és összeférhetetlen természete volt az oka.

Valószínűleg ő hasonlított legjobban apjára, akit sajnos – vagy mégis inkább szerencsére – nem ismert. Csak a szóbeszédet hallotta, itt-ott hébe-hóba emlegették, mekkora nőcsábász volt az öreg. Amolyan igazi „helyi menő csávó”. Bomlottak utána a nők. Nem kellett nagyon tennie a szépet. Hiába bánt velük úgy, mint egy utolsó szukával, akkor is a lába előtt hevertek.

Ahogy a lába előtt hevertek azok a fiatal suhancok is, kik megpróbálták keresztezni az útját. Ebben nem ismert sem tréfát, sem kegyelmet. Ha egy csinos teremtés az útjába akadt, olyan birtoklási vágy kerítette hatalmába, aminek ha akart volna se tudott volna parancsolni. Lehet, hogy neki is gyermekkori komplexusa volt a testvérei miatt. Az mindenesetre biztos, hogy tartós kapcsolata soha nem volt. Kalandjait leginkább kutyafuttában intézte. A korábban lába előtt heverő hölgyek általában hátrahagyottan és összetörve feküdtek lelki sebeiket nyalogatva. Többnyire áldott állapotban. Így aztán meglehetősen sok erőszakos kis zsarnokot hagyott maga után, amerre járt.

És Béla egy volt a sok közül. Ezzel titkon tisztában volt, de még magának sem vallotta volna be. Sokkal könnyebb volt hányattatott gyermekkorára fogni a néha minősíthetetlen viselkedését. Egyébként apja előnyös tulajdonságaiból is jutott neki valami. A faterhoz hasonlóan ős is nyalka, csinos legény volt.

Nagy reményekkel hagyta el az anyai fészket. Már akkor nagy hódolója volt a női nemnek. Soha nem bírt és nem is akart ráunni. De őt is mintha bolha csípte volna, nem bírt megmaradni a fenekén. Egyik kapcsolatból a másikba sodródott. Általában nem tartottak sokáig viszonyai – hiába, az alma nem esett messze a fájától -, így, vagy úgy, mire a vörös vagy éppen lila köd eloszlott, mindig az utcán kötött ki. Sehol nem tudták sokáig elviselni. Az igazság az, hogy nem is tudott sokáig megmaradni egy helyen. Nem tudta mit keres, de valami mindig újabb- és újabb kalandok után hajszolta.

Közben persze nem lett fiatalabb, egyre kevésbé jött be a fiatal csajoknak. Szépsége lassan megkopott, már nem ellensúlyozta durva pokróc természetét. Kivert kutyaként tengette életét. Már nem ő volt az „erősebb kutya”, bár ezt soha nem ismert volna be senkinek. Ha vetélytárs akadt, még bepróbálkozott az erőfitogtatással, de ez néha már inkább szánalmas volt, mint ijesztő. Lehet, hogy a fater is így végezte? Meghunyászkodva fülét farkát behúzva engedte át a terepet az új helyi menő csávóknak?

Már minden reménye oda volt. Azt hitte, minden virtus kihalt belőle. De akkor! Beköszöntött életébe a NAGY SZERELEM! Igen, így csupa nagy betűvel. Szerelem volt első látásra. Soha nem érzett hála és odaadás öntötte el a lelkét.

Az érzés kölcsönös volt. Két öregecske lélek egymásra találása a magányban. És ismét feléledt benne a virtus. Szinte megfiatalodott a harcias vágytól, hogy megvédje, ami az övé. Féltékenysége nem ismert határokat, bármire képes lett volna, hogy megtartsa magának, CSAKIS MAGÁNAK ezt a késve megtalált kincset. Juditnak hívták és odaadó szeretete, gondoskodása Bélának mindennél többet ért. Tűzbe ment volna érte.

Lelke mélyén kezdte megérteni, hogy egész életében ezt kereste, erre a szeretetre és hűségre vágyott. Amikor Judittal volt, mindig nyugalom és béke járta át lelkét. Már nem keresett új kalandokat, csak itt szeretett volna maradni örökre.

De most valami baj volt. Ezt Béla határozottan érezte. Judit az ágyában feküdt, nem volt egyedül. Tulajdonképpen túl sokan voltak bent, többen, mint amit Béla még elfogadhatónak tartott. Majdnem elfogta a méreg, de most nem ért rá ezzel foglalkozni. Aggódott. Senki nem mondott neki semmit, de érezte, valami baj van. Le nem vette a szemét Juditról, ahogy lassan odament az ágyhoz. Túlságosan sápadt volt. Béla nem tudta, hogy segíthetne, végtelen aggodalom szorította össze a szívét.

Fejét Judit mellé tette a párnára, szinte nyüszített ahogy szenvedni látta a kedves arcot. Judit elmosolyodott, ránézett azokkal a vidám barna szemeivel, Béla fejére tette a kezét és halkan, úgy, hogy csak Béla hallotta, azt mondta:

– Semmi baj Béla. Minden rendben lesz. Jó kutya vagy.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük