Rokonlelkek

Rokonlelkek

Valamikor az idők kezdetén történt, hogy egy Csillag rákacsintott a tengerre. Nem volt ebben semmi kacérság, inkább egy pajkos kis gesztus volt részéről. Barátot keresett és úgy látta, vagy ebből az irgalmatlan távolságból inkább úgy képzelte, hogy a Tenger nagyon magányos lehet.
Mert ugye hiába volt nagyon nagy, mégiscsak egyedül volt. Akárcsak a Csillag.
A Tenger mindig úgy gondolta, a Csillagok irigylésre méltók. Nem csak azért, mert csodaszépek, ahogy megannyi ragyogó gyémántként világosságot csempésznek az éjszaka sötétjébe, hanem azért is, mert olyan sokan vannak. Mennyi barátság szövődhetett már közöttük…
Az nem tudhatta, hogy a csillagokat fényévnyi távolságok választják el egymástól. Ahonnan ő gyönyörködött bennük, a távolságok semmiségnek tűntek.
A Tenger látta, ahogy a Csillag rákacsint, de kezdetben megbénította a félelem. Nem érezte méltónak magát, hogy egy égi lény figyelemre méltassa. A Csillagnak tetszett a Tenger szerénysége, ezért nem adta fel. Minden éjjel, amíg a világosság el nem takarta őket egymás szeme elől, újra próbálkozott.
A Tenger nem bírta legyőzni kíváncsiságát és közelebb húzódott a Csillaghoz. Hallani szerette volna, hogy mit mesél és neki is végtelen sok mesélni valója lett volna.
Lassan, óvatosan ismerkedtek egymással. Ahogy telt az idő, apránként örök barátság szövődött közöttük.
A Tenger azóta is minden éjjel, amikor a világosságnak búcsút int, közelebb helyezkedik a Csillaghoz. Aztán hajnalig suttogva beszélgetnek belefeledkezve az idő végtelenjébe. A Tengert ilyenkor mindig a boldogság hullámai öntik el.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.