Futó kaland

Futó kaland

 

A lélek a Bardoban hánykolódott. Valamennyire ismerősnek találta a helyet, mintha járt volna már itt, de ha igazán őszinte akart lenni magához, nem emlékezett semmire. Azt sem tudta, honnan vette az „őszinte” szót. Fogalma sem volt mit jelent.

− Mond csak – szólította meg egy kósza Csillag, ami felé éppen sodródott – fájdalmas volt a halál?

− A halál? – kérdezett vissza bambán, de azért lassan derengeni kezdett valami.

− Ó, igazán nem akartam tolakodó lenni! − mentegetőzött a Csillag – Milyen ostoba vagyok, nem voltam tekintettel az érzéseidre. Ne haragudj!

− Érzések? – ezzel se nagyon tudott mit kezdeni. De azért sejtette, hogy nem olyan régen ezek a kifejezések sokat jelentettek neki.

− Ne aggódj! Minden eszedbe fog jutni idejében! – fecsegett tovább a Csillag – Épp elég ilyet láttam már…

− Ilyet?  – kérdezte a lélek. − Igazán lehetne segítőkészebb is, ha már ilyen kotnyeles… – ezt már csak gondolta, nem mondta ki hangosan.

− Sokan sodródnak errefelé, akiket a halál kiszakít a Világból. – felelte a Csillag. – egyesek sokáig maradnak, mások csak átutaznak.

− Hova mennek azok, akik átutaznak? – a lélek egyre kíváncsibb lett, szinte megtelt élettel.

− Hát vissza a világba. Várja őket a születés. – mondta a Csillag. Csodálkozott, hogy ennyire értetlen lélekkel hozta össze a sors. – Te biztosan nagyon fiatal vagy. Veled még nem találkoztam…

− Én sem emlékszem Rád. Igazából semmire nem emlékszem. Mi dolgom itt?

− Elmélkedned kell. Azon, amit magad mögött hagytál, és azon, ami előtted áll.

A Lélek továbbsodródott. Teljes magányában lassan derengeni kezdtek életének emlékei. Voltak köztük rosszak és jók is. Sok dolgot másképp csinált volna, de voltak olyan dolgok is, amikre szeretettel emlékezett. Ezekre gondolt legszívesebben.

Nem tudta, hogy mennyi ideje sodródott a semmiben – az idő itt jelentőségét vesztette -, de lassan motoszkálni kezdett benne egy érzés, hogy nem itt lenne a helye.

− Hahó! – hallott egy ismerős hangot. – Hát megint találkozunk? Megismerlek ám!

A cserfes Csillag volt. A Lélek örült, hogy újra találkoznak. Már nem az az elveszett lélek volt, boldoggá tette, hogy társasága akadt.

− Megtaláltad már? – kérdezte a Csillag.

− Mire gondolsz? – kérdezte a Lélek, bár valahol mélyen belül tudta a választ.

− Hát a célodat az új életedben? – nevetett a Csillag

− Azt hiszem igen! – kacsintott a Lélek. – Belevágok!

− Bátor vagy! De az kell is! – nevetett a Csillag. – Mikorra tervezed a nagy eseményt?

− Szerintem, a Most pont megfelelő lenne! Segítesz? – teljesen biztos volt benne, hogy elérkezett az idő.

− Mi sem természetesebb! Még találkozunk! Viszlát! – mosolygott a Csillag és hatalmas meleg fényével megvilágította az utat alagút végéig.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük