Bohóckodós

Bohóckodós

Alberto a tükör előtt ült és a sminkjét igazította. Illetve csak igazította volna, ha nem csak testben, hanem lélekben is ott lett volna a tükör előtt. Az igazság az, hogy majd húsz perce nem csinált semmit, csak a tükörbe bámult.

Nem a tükörképét nézte, nem kifelé vizsgálódott. A lelkében lakozó bánat sebeit nyalogatta, mint az utóbbi időben minden alkalommal, amikor csak tehette. Kár! Ha egy kicsit valóban a tükörképére figyelt volna, lehet, hogy jobb kedvre derül. Az a festett mosoly ellenére is bánatos szájú lény, aki a tükörből visszanézett rá, olyan groteszk látványt nyújtott, hogy talán egy kicsit felvidította volna.

− Alberto! – összerezzent a hirtelen hangtól. – Még sehogy sem állsz a sminkeddel, pedig mindjárt Te következel! Segítsek Drágám? – kérdezte mosolyogva a kötéltáncos lány.

− Nem, Limara, köszönöm – sóhajtott és azon gondolkodott, fessen-e ma este könnycseppet a szeme alá vagy az is megteszi, ami éppen kicsordulni készült. – Kedves vagy, de egy perc és készen leszek.

− Na, Alberto! Nem szabad ennyire elkeseredni! Meglátod, minden rendben lesz! Tudom, hogy így lesz.

− Úgy legyen! – mondta a bohóc, miközben minden erejét összeszedve megpróbálta szinkronba hozni magát az arcára festett vidám figurával.

Második hónapja küzdött estéről estére a szívét összeszorító szomorúsággal. Amióta a jobbik fele nem volt mellette, minden előadás olyan volt, mint a fuldokló elkeseredett küzdelme a felszínen maradásért.

− Ó, Alberta! Képtelen vagyok ezt nélküled végigcsinálni! – csóválta a fejét, miközben rakosgatta a zsebébe fellépése kellékeit.

Alberta volt a mindene. Mindenkinek úgy mutatta be, mint jobbik felét, múzsáját. Egészen fiatalon ismerték meg egymást az artistaképzőben.

Alberto édesapja és két bátyja erőemelő számmal tettek szert világhírre, egyértelmű volt hát, hogy Albertót is erre a pályára szánják. Termete és ereje kisebb volt, mint testvéreié, de ez nem lehetett akadály.

− Legalább könnyebb lesz felemelni, nem igaz? – viccelődött apja. Fel sem merült benne, hogy a fia esetleg mást szeretne csinálni.

Alberto szerény, szófogadó fiú volt, ezért nem tette szóvá, hogy nem tetszenek neki apja tervei. Alberta levegőakrobata családból került az iskolába, az indíttatása Albertóhoz hasonlóan a szülőktől eredt. Igazi rokonlelkek voltak fergeteges humorérzékkel megáldva. Minden pillanatot megragadtak, hogy mókázzanak és mosolyt csaljanak társaik arcára. Ha ketten elkezdtek bohóckodni, az egész iskola csodájukra járt. Zengett a kacagástól az egész intézmény.

Ezzel már a szülők sem tudtak szembeszállni, egyértelmű volt, hogy a fiatalokat a Jóisten is egymásnak és bohócnak szánta.

− Legalább a cirkuszban maradnak! – legyintett Alberto apja is, mert bár sosem vallotta volna be, de titokban ő is elismerte, hogy tehetségesek.

Így indult a karrierjük és közös életük. Maradtak a cirkuszban, önálló számot és önálló családot alapítva. Minden tökéletes volt. Nevetésből állt az életük, akár a porondon, akár otthon voltak. Addig a szörnyű napig.

Alberto világosan emlékezett annak a borzalmas napnak minden pillanatára. Mintha beleégették volna a retinájába, éjjel-nappal újra látta maga előtt az egészet.

Nem aznap fordult elő először, hogy Albertát megkérte a családja, álljon be nővére helyett az esti előadáson. Alberta ügyes volt, ismerte a műsorszámot, általában ő is részt vett a betanulásban és a gyakorlásban. Pontosan az ilyen helyzetek miatt volt erre szükség. Bármikor jól jött egy beugró a csapatban.

Aznap este azonban nem volt ideje rendesen felkészülni a mutatványra, mert az utolsó pillanatban derült ki, hogy nővére lebetegedett és nem tud fellépni.

− Már ezt intő jelnek kellett volna venni. – csóválta a fejét Alberto, miközben a mű virágcsokrot bohócjelmeze ujjába rejtette. – Nem szabadott volna engednem az egészet.

Olyan hirtelen történt az egész. Egy kilengés, egy melléfogás és a sikoly. Azóta is visszhangzott Alberto fülében. A lába még egy másodpercig visszafogta, mintha a földbe gyökerezett volna, aztán repült szerelme felé.

− Olyan kicsi és összetört volt, ahogy a földön feküdt – megint a sírás fojtogatta. – Mint egy szárnyaszegett fecskemadár.

Aztán gyorsan peregtek az események. Jött a mentő, a kórház, a doktorok és az egymás között elsuttogott konzultációik. A szánakozó mosolyok és a biztató szavak záporoztak felé mindenhonnan.

− A felesége sajnos csúnya fejsérülést szenvedett – mondta neki négyszemközt a doktor. – Még nem tudjuk, hogy lesz-e maradandó károsodás, ez csak később fog kiderülni. Vannak biztató jelek, de biztosat nem mondhatok. Mindenesetre amíg az állapota nem javul, mesterséges kómában kell tartanunk. Ezzel nem csak a fájdalmait enyhítjük, de a gyógyulást is elősegíthetjük.

− És mikor derül ki, hogy… – annyira félt a válaszoktól, hogy csak a lehető leghalkabban mert kérdezni.

− Ezt sajnos most még nem tudom megmondani. Ígérem, folyamatosan tájékoztatni fogom. Bizakodjon Alberto!

Hát így történt! Azóta Alberto napjai nagy részét Alberta ágya mellett töltötte, esténként pedig egyedül lépett a porodra.

Soha nem gondolta volna, hogy a bohóckodás ilyen nehéz. A nevettetés volt a munkája a nevetés pedig az élete. Csakhogy most elvesztette múzsáját. Albertának a teste tört össze, Albertonak pedig a szíve. Ahogy telt az idő, egyre reményvesztettebbé vált.

Most, mint az elmúlt esték mindegyikén, lehetetlen küldetésnek érezte, hogy kilépjen a porondra és elvégezze a munkát, amire szerződött. Igen, mostanra hivatása már csak munkává degradálódott. Úgy érezte, képtelen bárkit is megnevettetni, szórakoztatni. Szívében, lelkében nem maradt egy csepp vidámság sem, amit átadhatott volna a közönségnek.

Mégis lépett egy nagyot, ormótlan cipőjében úgy botlott be a színpadra, ahogy a forgatókönyvben meg van írva, majd siralmas mosolyt erőltetve arcára előadta csekély tetszést kiváltó műsorszámát.

Az előadás után megkönnyebbülten menekült vissza a szállására, ahol végre háboríthatatlanul adhatta át magát magányos agóniájának.

Reggel a telefon csörgésére ébredt. Amikor meglátta, hogy a doktor hívja, jeges rémület öntötte el szívét. Nagyot nyelt, majd felvette a telefont.

− Alberto? Halló, Alberto ott van? – szólalt meg a doktor a vonal másik végén. – Nagy híreim vannak!

− Nagy hírek? Ez most vajon jót jelent vagy rosszat? – Nem tudta, örülhet-e az új híreknek. – Milyen hírek? – kérdezte óvatosan.

− Azt hiszem végre örülhetünk egy kicsit. Jó híreim vannak!

− Jó hírek? – hangja még mindig tétova volt. – Mi történt?

− Elvégeztünk néhány vizsgálatot, és úgy tűnik a felesége állapota rohamosan javul! Éppen ezért már nincs szükség a mesterséges altatásra. Konzultáltam a kollégákkal, és úgy döntöttünk, ideje felébreszteni Csipkerózsikát. Gondoltam szeretne ott lenni a nagy ébredésnél.

− Ott lenni? – Albertónak végre leesett a doktor mondanivalója. Agyában és szívében egyszerre gyúlt fény, hirtelen megvidámodott. – Mikor? Persze… Már indulok is! – azzal választ sem várva letette a telefont és kapkodva készülődni kezdett.

− Ez a legszebb nap a világon! – ujjongott magában, miközben észre sem vette, hogy a rég elfeledett mosoly ismét visszatért arcára.

Szinte repült a kórházba, egyenesen Alberta ágyához.

− Kicsit még várni kell a doktorra – mondta neki mosolyogva a nővérke. – Még tart a vizit. Utána lesz a nagy esemény. Most már minden rendben lesz!

− Igen, köszönöm! – vigyorgott a nővérkére, mint a mai napon mindenkire, aki az útjába került. – Itt várok.

Odahúzta a szokásos széket az ágy mellé és nézte felesége arcát. Megpróbálta elképzelni, milyen érzés lesz, ha végre kinyitja a szemét.

Nem tudta, mióta ült ott belefeledkezve az emlékekbe és a vágyakba. A doktor egyszer csak a semmiből termett ott.

− Nos, itt vagyunk! Ideje, hogy Alberta ismét közöttünk legyen! – mosolygott a doktor és fecskendőjéből újabb gyógyszert nyomott az infúzió adagolójába.

− És most? – kérdezte izgatottan Alberto.

− Most várakozunk. A többi a feleségén múlik – felelte az orvos, majd megveregette Alberto vállát.

Csalódott volt. Azt hitte, valami sokkal látványosabb dolog fog történni. Olyan jelentéktelennek tűnt az a kis fecskendő. Hihetetlennek tűnt, hogy ilyen kevés is elég.

Fogta Alberta kezét és szinte szuggerálta. Annyira akarta már, hogy felébredjen. Végre a lány pillái megremegtek, a szeme lassan kinyílt és tekintete megtalálta Albertóét.

− Szervusz Drágám! – mosolygott a férjére. – De jó, hogy itt vagy!

A világ legszebb mosolya volt! Alberto soha ilyen szépet nem látott még azelőtt. Mellkasát most nem a bánat, hanem a határtalan boldogság feszítette szét.

Úgy érezte, akár az egész világot vidámabbá tudná tenni. Itt és most! Mert ezt a boldogságot mindenkinek ismernie kell!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük