Patrícia délután öt körül lépett ki a belvárosi irodaház kapuján. A tűsarkú szanaszét törte a lábát, a kiskosztümben pedig pucérnak érezte magát. Még az idő is pocsék volt. Fázósan összehúzta magán a kabátját és elnyomott egy feltörni készülő káromkodást. Az eső szakadt és se öltözékére, se az otthon az előszobában szárazan heverő esernyőjére nem volt …
A szokott helyén ült, dolgozott. Ilyenkor nem háborgathatta semmi. Kezei rutinosan tették a dolgukat. Olyan régóta gyakorolta a mozdulatokat, hogy nem tudott hibázni. Ha hiba történt, annak általában nem ő volt az oka. Volt, hogy a fonal volt anyaghibás, de olyan is előfordult már, hogy a kötőtű nem volt megfelelő. Egy sima, egy fordított, egy …
Mintha csak tegnap történt volna, hogy zöld lámpát kaptam a földi létre. Boldog gyermekkorom során nem gondolkodtam azon, hogy hol vagyok, honnan hová tartok. Akkor csak fák, bokrok, virágok és a három fejű sárkányokat legyőző három kiskirályfi érdekelt, akik természetesen méltó jutalomként elnyerték a három királykisasszony kezét. Ma felnőttként, most, hogy lassan túl jutottam életem …
Valahol messze – persze mondhatnád, hogy mihez képes – van egy hely, amit úgy neveznek, „A Nyugalom-szigete”. Azt, hogy pontosan hol található, csak nagyon kevesen tudják. Ők -, akik már jártak ott – nem árulhatják el az oda vezető utat. Velük ugyanis a beutazás előtt titoktartási nyilatkozatot írattak alá. Az óvintézkedésekre sokak szerint nagy szükség …
Hideg van. Leszállok a villamosról, sóhajom apró vattapamacsként hagyja el a számat. Elengedem, nézem, ahogy távolodik. Mosolygok, mert eszembe jut, abban a kis felhőben benne vagyok egy kicsit én is. Saját külön bejáratú torokfájdító bacilusaim, szívem-lelkem melege és az ebédre elfogyasztott rántott hal molekulái is szárnyra kapnak. A világon az enyémmel együtt milliónyi sóhaj száll …
A hinta előre megy, a hinta hátra megy, a hinta fel megy, a hinta le jön, a hintán lobog utánam piros szalagos fonott copfom és kacagásom, nem félek a hintán, Apa löki magasra, tudom hogy elkap, ha a hintából ki akarok szállni, csak szólnom kell, de most nem akarok még kiszállni, ez jó nagyon, most …
A lélek a Bardoban hánykolódott. Valamennyire ismerősnek találta a helyet, mintha járt volna már itt, de ha igazán őszinte akart lenni magához, nem emlékezett semmire. Azt sem tudta, honnan vette az „őszinte” szót. Fogalma sem volt mit jelent. − Mond csak – szólította meg egy kósza Csillag, ami felé éppen sodródott – fájdalmas volt …
Ábrándos Ármin a park egy árnyékos padján üldögélt. Gondtalanul figyelte a kacsákat, ahogy lubickolnak a hűvös habokban, néha bukfencet vetve egy-egy víz alatti finom falatért. A kezében egy félig elrágott perecet tartott, amiből néha letört egy kisebb darabot a hápogóknak, majd az idővel köré gyűlt verébseregeknek is. Gyakran merengett így. Szerette, ha nyugalom veszi …