Mementó

Mementó

 

Életem delén – mint sokan mások is tevék

eltöprengtem én, hová is sodort a kerék,

mit sorsnak hívunk oly sokan

és szapuljuk unos-untalan.

Gondoltam könnyíthet lelkemen,

ha sok hőstettem felfedem,

s kiállhatok majd délcegen,

mint Szupermen, ki sosem pihen.

De mind mélyebbre ástam múltamban,

egyre jobban ámultam,

hisz rá kellett jönnöm csakhamar,

hogy a múltamban sok dolog zavar.

Halljátok hát hogyan lettem tömegek gyilkosa

oly titok ez, minek nyomát nem mossa le az idő soha.

Hogy kezdjem mindjárt a mindenek kezdetén,

mikor a sötétséget kiszorította a fény,

esélyt kaptam én is, mint oly sok kicsi lény

a hatalmas ősóceán rejtekén.

Ott volt mindjárt a kissé ostoba, ámbár csinos hal Etel

kit nem érdekelt, mit az evolúció követel.

Míg én törtem magam, hogy tüdőm és lábam legyen,

ő csak a mocsárban enyelgett szüntelen.

Így lett végzete a fertő,

összenyomta egy rászakadó lejtő.

Nem maradt belőle más, csak egy szép lenyomat,

viszont én partra vetettem újdonsült lábamat.

Vagy ott van a drága Klára,

Még most is emlékszem rája.

A tojásait akarta menteni a drága,

ezért – hiába bíztattam -nem bírta a tempót a lába

így beborította a kirobbanó láva.

S míg drága képe elenyészett,

kis idő múltán én már hevenyészett

szerszámok után kutattam,

miket aztán senkinek nem szívesen mutattam.

Hiszen ez volt túlélésem záloga.

Így vesztek aztán sokan oda,

kiknek nem jutott meleg szoba

a jégkorszak hajnalán,

mikor normális ember már nem lakott fenn a fán.

És ez így ment korszakokon át,

nem tudom összeszedni áldozataim lajstromát.

S míg másokat cudarul sorra magam alá gyűrtem,

én pofátlanul minden viszontagságot túléltem.

Mások kárán tanulva jutottam ide,

egy túlélő, kit még nem hagyott el a hite,

hogy pusztulástok nem volt hiábavaló.

Álljon itt nektek e verses mementó!

 

Így lett kedves olvasó, mára

a kezdeti hőseposzból dráma.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.