Zivatar

Zivatar

Enyhe szellő susogtatta meg a rezgő nyárfák levelét. Most, hogy kisütött a nap, a levelek fehér fonákja különös fényekkel villogott. Minden mozgásban volt, élt az egész liget.

Gerzsont azonban ez már nem nagyon hozta lázba. Halálosan fáradt, semmi másra nem tudott gondolni, mint hogy minél előbb hazaérjen társaihoz, a megszokott helyre, ahol nem gyötörte a magány és az elveszettség érzése. Nehéz terhet cipelt, alig várta, hogy letehesse.

Nagyon fárasztó napja volt, csoda, hogy egyáltalán túlélte. Persze a saját hülyesége sodorta megint bajba. Hányszor mondták már neki, hogy ne álmodozzon és kalandozzon el állandóan, mert ha leszakad a többiektől, menthetetlenül elveszik.

Azért az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a délelőtti időjárás sem volt igazán a barátja. Atya világ, az a vihar! Nagy szerencse, hogy az orkán erejű szél még azelőtt egy házhoz irányította, mielőtt bőrig ázva pusztult volna el a mezőn.

Még éppen azelőtt sikerült fedél alá jutnia, mielőtt az öklömnyi esőcseppek elkezdtek aláhullani az égből.

Persze ettől még nem menekült meg. Cseberből vederbe került. Sok sztorit hallott már társaitól arról, hogy mi történt azokkal, akik elkallódtak és idegen porták közelébe kerültek. De végül is most, hogy a helyzet így hozta, megint előtört az a fránya kíváncsiság belőle és beljebb merészkedett.

Szabad útja volt befelé, így aztán nem tétovázott.

És akkor észrevette a gyümölcskosarat. Na ennek aztán végképp nem tudott ellenállni. Az a sok illatos gyümölcs, az a rengeteg édes nedű!

Sokkal jobb, mint a nektár! És nem is kell érte annyit szorgoskodni. Körülnézett és nem látta semmi akadályát, hogy egy két falatot bekapjon.

Annyira belefeledkezett a kulináris élvezetekbe, hogy észre sem vette a mögé settenkedő embert. Hát ez tényleg majdnem a vesztét okozta. Majdnem agyoncsapták amiatt a kis eper miatt!

Irtó nagy szerencséje volt, hogy mire a gyors távozásra került a sor, a zápornak már nyoma sem volt. Nem emlékszik, hogy valaha bárhonnan ilyen gyorsan távozott volna…

Még most is alig tért magához. De már nem sok, már látja az út végét! Ó otthon, édes otthon! Még azt sem bánja, ha társai megint csúnyán néznek rá! Ő legalább tud majd mit mesélni az unokáknak!

Mindjárt letehetem a csomagomat! – gondolta most már mosolyogva és berepült a kaptár ajtaján.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.