Egyéjszakás kaland

Egyéjszakás kaland

Kevesen tudják, hogy a múzeumok éjszakája a sejtelmes elnevezésen túl valóban ezernyi titkot rejt. Egyes múzeumokban máskor is igen mozgalmasak az éjszakák. Ezt még kevesebben tudják.

Ahogy leszáll az éj, a kiállítások megelevenednek, a múzeumok lakói végre kinyújtóztathatják fáradt, egész napos mozdulatlanságtól elmerevedett tagjaikat. Ilyenkor jut idő a társasági életre, a csevegésre, a múlton való merengésre.

A minap vándorkiállítás nyílt az egyik igen neves múzeumban. Az intézmény nevét nem említem, szeretném, ha a titok titok maradna, a múzeum állandó lakói megőrizhetnék maguknak.

A kiállítás témája Pompeii, a tragikus sorsú ókori római város, melynek fennmaradt emlékei oly sok mindent elárulnak az ott élők utolsó perceiről. Mindennapjaikról azonban csak az utókorra maradt műtárgyakból, használati eszközökből tájékozódhatunk.

Ahogy az már lenni szokott, a kiállítási tárgyakat több múzeumból szedték össze, minden intézmény kölcsönadta féltett kincseit, hogy minél többen megismerhessék ennek a csodálatos városnak és korszaknak az életét.

Így történhetett, hogy néhány olyan kiállítási tárgy és műremek is újra találkozhatott, akik emberemlékezet óta nem látták egymást. Mennyi régi emlék került elő, mennyi megbeszélni való történet. Zsongott az egész múzeum a nagy találkozásoktól.

− Severus?! Nem, az lehetetlen! – a lány hatalmas csodálkozó szemekkel nézett a fiúra. – Mond, hogy Te vagy az, kérlek! Már nem is reméltem, hogy valaha látlak még.

Mozdulatai – csakúgy, mint hangja- árulkodtak bizonytalanságáról. Kis híján összetörte vizeskorsóját, ahogy lába mellé eresztette a földre.

− Aurelia, szerelmem! Nem hiszek a szememnek! – nevetett fel a fiatal férfi és kitárta karját a lány felé. Testének izmai márványos táncot jártak a napfényben, kemények voltak, mint a kő. – Jöjj, olyan rég álmodom rólad!

A lány mázsás súlyát meghazudtolva szinte repült a fiú felé. Percekig ölelkeztek, csókolták egymást. Végre Aurelia szerelmes szemekkel nézett fel Severusra.

− Évezredek óta nem láttalak. Mi történt az orroddal? Alig ismertelek meg.– kérdezte aggodalmas hangon a fiút.

− Sajnos nem sikerült megúsznom a vulkán haragját – válaszolta szomorúan Severus – eltalált egy hatalmas repülő szikla. Miután a régészek megtaláltak, sokáig reménykedtem, hogy új orrot kapok, de sajnos nem így történt. Azt mondták, így patinásabbnak tűnök, ezért így hagyták.

− Ne törődj vele! A fő, hogy ismét együtt vagyunk! Annyi év magány után már rég feladtam a reményt. Hogy most itt vagy, mindennél többet ér nekem. Hála az isteneknek! Mit számít egy letört orr. Kicsinység! – az eufórikus öröm megszépítette a lányt. Pedig bőre így is tündöklően szép volt, sima, mint a márvány és fehér, mint az alabástrom.

− De Te, Aurelia! Semmit sem változtál! Ugyanolyan gyönyörű vagy, mint emlékeimben. Hányszor álmodoztam arról, hogy újra egymáséi leszünk! Soha többet nem engedlek el!

Sokáig beszélgettek, miközben kéz a kézben rótták a múzeum folyosóit. Felelevenítettek sok szép és sok fájó emléket is. Beszéltek azokról, akiket végleg elemésztett a Vezúv dühe. Együtt emlékeztek ifjúságuk bolondságára, féktelen szerelmükre, a lopott csókokra. Hogy hogyan vigyáztak, nehogy lebukjanak, miközben szinte vágyták a veszélyt, nem törődve semmivel, csak együtt lehessenek. Kőbe vésett emlékek voltak ezek, amiket nem koptatott le az idő vasfoga sem.

− Odanézz, Drága! Azt a képet! Az nem…. – Severus elengedte a lány kezét és megbabonázva lépett közelebb az egyik festményhez. – A Vezúv lankái. Emlékszel? Hányszor gyönyörködtünk a naplementében!

− Emlékszem, igen. – mondta Aurélia. – Milyen virágillatú volt a levegő. Az este hűvösében átöleltél, én hozzád bújtam… – mutatta hogyan.

Ám éppen akkor a nap nem lenyugodott, hanem felkelt. Szikrázó fényével bevilágította a kiállítótermet és kővé dermesztette az ölelkező fiatalokat.

Másnap a múzeum dolgozói és a régészek is értetlenül álltak a szoborpár előtt. Akárhogy is próbáltak rájönni a titok nyitjára, nem sikerült. A látogatók természetesen nem vettek észre semmit a dologból. A fiatal pár olyan természetességgel ölelte egymást, olyan szenvedéllyel tekintettek egymásra, hogy mindenki egynek látta őket.

Aurélia és Severus pedig örökre együtt maradtak. Boldogan ölelve egymást, míg világ a világ.

a fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni: http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük