Szerelem az utolsó vérig

Szerelem az utolsó vérig

J.W.Goethe: A korinthusi menyasszony

(részlet)

„Könnyekkel keveredik a kéj már,
vágyban egybeforrva boldogok,
egyikük csak a másikban él már,
jégajak szív ajkat, mely lobog.
S a lánynak, mikor
dermedt vére forr,
keblében a szív mégsem dobog.”

Isabella léptei sietősen kopogtak a sötét sikátor macskakövein. Igencsak későre járt már, de a lányt ez egyáltalán nem zavarta. Egy pillanatra megállt, hogy zilált ruházatát megigazítsa. Bár szíve nem ugrott ki mellkasából és a levegőt sem kapkodta serényebben, keze remegése elárulta idegességét. Nem is sikerült begombolnia dús keblén szétnyílt ruháját. Inkább csak kezével fogta össze maga előtt. Mégse nézhet úgy ki, mint egy ócska kis lotyó.

− Hogyan juthattunk idáig? Hogy történhetett mindez? – tette fel magának immár sokadszor a kérdést. Ha tudott volna sírni, bizonyára patakzottak volna könnyei. A könnyek adta enyhülést azonban, mint oly sok minden jót az életében, már nagyon régen elvették tőle.

Így csak a dühe maradt. Haragudott a világra, a körülményekre, Danielre, arra az aljas kis mocsokra, tulajdonképpen mindenre és mindenkire. De leginkább saját magát utálta most. Mennyi éven át volt alkalma gyakorolni az önuralmat. Hány alkalommal bizonyította már, hogy megálljt tud parancsolni ösztönszerű fellángolásainak, állati éhségének. Milyen féltőn vigyázott emberi énjének utolsó megmaradt szikráira. Ápolgatta, táplálgatta a valóság illúziójába ringatva saját magát és az őt körülvevőket.

− Te és az elképesztő ötleteid! – marcangolta magát tovább. – Honnan is gondoltad, hogy ha úgy csinálsz, mintha közéjük való lennél, akkor az is leszel? Mindig kilógtál a sorból és mindig ki is fogsz lógni – szinte vicsorgott a dühtől. – Mikor fogadod el magad végre annak, ami vagy? Mindenkinek sokkal jobb lenne.

Daniel, az az utolsó kis szemét! Vele kezdődött minden. Ha csak eszébe jutott, a düh vörös szikrái pattogtak szeme előtt. Szerencsére már nagyon régen nem látta. Megfogadta, ha még egyszer elé kerül, végez vele.

Milyen fiatal volt akkor! Milyen fiatal és naiv. Könnyű préda. Elég volt néhány kacsintás, egy-két fülébe suttogott szerelmes szó és mindenét odaadta volna. Ami azt illeti oda is adta. És miért? Mert egy pillanat alatt elalélt Daniel mézes-mázos stílusától. Bedőlt neki, igen. Ezzel mindennek vége volt. Daniel csókja maga volt a halál.

Aztán persze lelépett a rohadék és egyedül hagyta. Úgy ahogy a NAGY KÖNYVBEN meg van írva.

− Csak kapjam a kezem közé! – kezét úgy szorította ökölbe, mintha a férfi máris a markában lenne. – És most pontosan olyan lettem, mint ő! Hogy tehettem!

Amióta Daniel elbánt vele, magányosan tengette mindennapjait. Pedig az nem most volt! Már nem is számolja, hány év telt el azóta. Sok helyen megfordult, sok helyet látott. Sok emberrel találkozott. Volt, aki túlélte heves természetét és volt, aki megsemmisült.

− C’est la vie! – ez volt a jelmondata. Előszeretettel búcsúzott áldozataitól e szavakkal! Volt benne egyfajta morbid humor. Így elviselhetőbb volt, már-már szórakoztató.

− Milyen furcsa is ez! – mélázott el, miközben bekanyarodott a temetődombra vivő útra. – Olyan régóta tengődök ezen a sárgolyón és most először találtam valakit, akit szeretni tudnék. Tudtam, hogy reménytelen, mégis olyan jó volt eljátszani a gondolattal. – Álmodozva nézett a csillagok felé. – Bárcsak én is élhetném az unalmas életemet, mint annyian itt a Földön.

Már az első pillanatban, amikor meglátta Adam-et, tudta, hogy álmai férfijával találkozott. Ha lett volna még egy élete, egészen biztosan vele szerette volna leélni. Ebben száz százalékig biztos volt. Tisztában volt vele, hogy amit szeretne, lehetetlen, de olyan jó volt álmodozni, elképzelni a közös jövőt, a csókokat…

Nem gondolta volna, hogy bármikor is megadatik neki a szerelem érzése. Hogyan is lehetne egy olyan szívtelen, lelketlen perszóna, mint ő, szerelmes. Ám mégis!

− Ámor úgy látszik nem válogat! Tréfás kedvű kis fickó lehet! – húzta savanyú mosolyra a száját.

Kezdetben próbált ellenállni érzelmeinek, de ez nem ment túl sokáig. Ellenállhatatlanul vonzotta a férfi, mint lepkét a lámpa fénye. Nem akart semmit, csak látni néha a kedves arcot, álmodozni, elképzelni, hogy milyen lenne, ha…

Aztán Adam észrevette. Amikor a tekintetük összekapcsolódott, Isabella tudta, hogy a vonzalom kölcsönös. Nem akart belebonyolódni a dologban, hiszen tudta, ebből semmi jó nem sülhet ki. Ennek ellenére nem bírt lemondani a találkákról.

Estéről estére Hamupipőkeként tűnt fel a férfi közelében, aki láthatóan és érezhetően örült közeledésének. Isabella nagyon igyekezett, hogy tartsa azt a bizonyos pár lépés távolságot. Szerette Adam-et, nem akart ártani neki.

Aztán a találkozóik rendszeressé váltak. Esténként randevúzgattak a parkban. Mély és meghitt beszélgetésbe feledkezve hosszú sétákat tettek a folyóparton.

− Milyen kevés is elég tud lenni a boldogsághoz! Miért nem veszik észre az emberek? – gondolta sokszor.

Bár a férfi több alkalommal próbált felé közeledni, Isabella mindig kitért a csókok elől. Úgy sejtette, ha fellángolna benne a szenvedély, ami azóta szunnyadt benne, amióta a férfit meglátta, nem tudna parancsolni magának.

Egészen ma estig nem is volt ebből semmi probléma. Isabella maga volt az önuralom mintaképe.

− Ó, hogy mennyire utálom magam! Szörnyeteggé lettem én is, olyanná, mint Daniel! Bár vége lenne mindennek! – bármit megtett volna, ha visszacsinálhatja ezt az estét.

A mai találkájuk sem történt másként, mint az azt megelőző tucatnyi. Beszélgettek, andalogtak a holdfényben. Olyan romantikus volt, olyan természetes. Adam egy viccet mesélt éppen, Isabella kacagott rajta.

− Érdekes, a viccre már nem is emlékszem! – ráncolta a homlokát a lány.

Egy pillanat alatt zajlott le minden. Isabella fel sem fogta, mi történik. Adam szájon csókolta és neki ideje sem volt tiltakozni. Olyan volt, mint egy egész testén végigfutó áramütés. Nem volt ura többé önmagának.

Mire kinyitotta a szemét, a férfi már élettelenül lógott karjai közt. Már nem volt mit tenni, szíve megszűnt dobogni.

A testet ösztönösen rejtette a bokrok alá. Nem látták meg, ezt biztosan tudta, kifinomult érzékei jelezték volna, ha van még valaki a közelben. Kis táskájából elővette hófehér zsebkendőjét és megtörölte a száját. Egészen bizarr látvány volt. Úgy törölgette szája sarkát, mintha a habos kávéról odakenődött tejszínhabot itatná fel. Rutinos mozdulatok voltak ezek, nem volt bennük semmi érzelem. Kezei gépiesen mozogtak, tették a dolgukat, ahogy ezt megelőzően már olyan sokszor.

Most lassan visszatér odujába, hogy sebeit nyalogatva átvészeljen egy újabb napot. Holnap pedig valószínűleg a költözés lesz a legnagyobb gondja. Túl sokan látták itt, még a végén kapcsolatba hozzák a halálesettel.

− Most nem tudok ezen gondolkodni. – nyugtatgatta magát. – Ma este nem! Bárcsak tudnék sírni – sóhajtotta.

Szinte véletlenül vette észre az árnyékot. Otthona mellett gubbasztott a földön, mintha várt volna valamire.

− Az nem lehet, hogy máris lebuktam! Hogyan találhattak rám ilyen gyorsan? – érzékei kiélesedtek, ahogy próbálta megfejteni, ki lehet a váratlan látogató.

Mélyen beleszagolt az esti levegőbe, az idegennek ismerős szaga volt, egészen kellemes.

− Lehetetlen! Az nem lehet! – elkerekedett szemekkel próbálta meglátni a sötétben azt, amit szíve mélyén már tudott, de elhinni még nem merte.

− Adam? – kérdezte az árnyéktól. – Tényleg Te vagy az? Hogyan? Hogy lehetséges ez?

A férfi kisétált a lány elé és megfogta a kezét. Mosolygott. Hosszú szemfogain megcsillant a Hold fénye. Igazi vérfagyasztó mosoly volt, de Isabella mindennél szebbnek látta. A legeslegszebbnek.

− Most már semmi nem állhat közénk Isabella. Te és én örökké együtt leszünk. Amíg világ a világ!

− Igen! -mosolygott vissza Isabella fogait kivillantva. – Örökkön örökké!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük