Karma

Karma

Hideg van. Leszállok a villamosról, sóhajom apró vattapamacsként hagyja el a számat. Elengedem, nézem, ahogy távolodik. Mosolygok, mert eszembe jut, abban a kis felhőben benne vagyok egy kicsit én is. Saját külön bejáratú torokfájdító bacilusaim, szívem-lelkem melege és az ebédre elfogyasztott rántott hal molekulái is szárnyra kapnak.

A világon az enyémmel együtt milliónyi sóhaj száll a magasba. A szél elkapja, megforgatja, összekeveri őket egy egészen furcsa új sóhaj egyveleget hozva létre ezzel. A kisebb sóhaj csoportosulások egyre nagyobb halmazokká állnak össze, mígnem -azt hiszem a meteorológusok így mondják – komplett légtömegeket alkotnak.

Vannak északról jövő hűvösebb légáramlatok és vannak délről jövő fülledt meleg sóhajokat hozók. Néha a magasban frontokat létrehozva kavarognak, egyesek helyet cserélnek, mások feloldódnak. Aztán rendületlenül folytatják útjukat.

Gondolj bele, mi minden kavarog odafent! Reményteli sóhajok, fázósak, boldogak, megkönnyebbültek, fájdalmasak, szívszaggatók, epekedők, elégedettek, magányosak, szerelmesek, fáradtak, ábrándosak és kiábrándultak… Mennyi sok érzelem! Nem csoda, hogy néha olyan nagy a légköri nyomás!

A hegyekhez érve aztán még magasabb szférákba emelkednek, és ismét átalakulnak. A kis molekulák a hideg hatására dideregve egymásba kapaszkodnak, és egyszerre felhővé válnak. Ahogy egyre többen ölelik egymást egy kis melegségre vágyva, egyszerre olyan nehézzé válnak, hogy súlyuk lefelé húzza őket.

Így aztán visszakapjuk az egészet a nyakunkba.

Érted már?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük