Nézőpontok
Patrícia délután öt körül lépett ki a belvárosi irodaház kapuján. A tűsarkú szanaszét törte a lábát, a kiskosztümben pedig pucérnak érezte magát. Még az idő is pocsék volt. Fázósan összehúzta magán a kabátját és elnyomott egy feltörni készülő káromkodást. Az eső szakadt és se öltözékére, se az otthon az előszobában szárazan heverő esernyőjére nem volt tekintettel.
Jobb híján táskáját a feje fölé tartva célba vette a szemközti hangulatosnak tűnő kávézót. Arra gondolt ott majd kivárja amíg a viharnak vége lesz. Talán a lelkében dúló vihar is elcsendesedik egy jó kávé mellett. Rég volt ilyen rossz napja….
Amint belépett a kis helyiségbe, rögtön látta, hogy nem ő az egyetlen, aki itt keresett menedéket. Szabad asztal nem lévén a pulthoz ment és vizes kabátjától megszabadulva megpróbálta feltornázni magát az egyik bárszékre. A szűk kosztümben és a tűsarkúban ez szinte lehetetlennek bizonyult.
– Egy kávét legyen szíves! – válaszolt a pultos kérdésére.
– Pocsék időnk van! – szólalt meg mellette egy hang.
– Parancsol? – fordult Patrícia a két székkel mellette ülő kissé ázott öltönyös férfihoz.
– Csak azt mondtam, pocsék időnk van! Nemde? – mosolygott az úriember.
Patríciát elöntötte a pulykaméreg. Elég egy tűsarkú és egy rövid szoknya és máris nyomulnak! Jellemző! Ehhez most végképp nem volt türelme.
– Ne haragudjon, de nem tudom nem észrevenni… – kezdte enyhén ideges hangon, de a férfi félbeszakította.
– Tudom, tudom! Én is így vagyok vele. – mosolya töretlen volt.
– Hogyan, kérem? – nézett a lány értetlenül.
– Én is rögtön észreveszem, ha valaki egy kis beszélgetésre vágyik!
– Nem igazán erre gondoltam! – vetette oda a lány és lopva körülnézett, hátha mégis van valahol máshol is hely. Ő igazából azt akarta mondani, hogy rögtön észreveszi, ha ki akarnak kezdeni vele. De mindegy, talán megússza ennyivel.
– Láttam az állásinterjún. – a férfi közelebb ült a Patrícia melletti székre. – Na és hogy sikerült?
– Lehet, hogy furán hangzik, de én nem … – le akarta koptatni, de a pasi megint félbeszakította.
– Persze, hogy nem! – mondta.
– Hogy micsoda? – de fura egy fazon, gondolta.
– Persze, hogy nem mond le erről a jó kis állásról! Ezt akarta mondani, nem? – vigyorgott.
– Iiiigen! – válaszolta zavartan a lány. Érdekes egy beszélgetés lesz! Remélem, hamar eláll az eső! – És Ön? Szintén pályázott a pozícióra?
– Ja! Nem, nem, nem. Én ott dolgozom. Csak rálátásom van a pályázókra! Tudja az irodámból…
– Ah! Értem. – nocsak – húzta fel a szemöldökét Patrícia – egy reménybeli kollega. – Tudja, én az a típusú ember vagyok, akinek semmi sem… – és megint közbeszólt.
– Akinek semmi sem lehetetlen! Igen, ezt rögtön láttam! – bólogatott egyetértően. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam, István vagyok.
– Öhm, Patrícia! – nyújtott kezet a férfinak. Ő azt akarta mondani, hogy olyan embernek tartja magát, akinek semmi sem sikerül. Tagadhatatlan, hogy a férfi változata sokkal jobban hangzott, hát ráhagyta. – Önnek igazán irigylésre méltó az optimizmusa. – most már ő is mosolygott. – Tudja, nem igazán tudom elhinni, hogy …
– Ez csak természetes! Fontos az önbizalom! Nem is lehet máshogy nekivágni egy állásinterjúnak. – bólogatott teljes egyetértésben a pasi.
Patrícia kérdőn húzta fel a szemöldökét.
– Azt akarta mondani, hogy nem igazán tudja elképzelni, hogy mást választanak. Nem? – ez egy kicsit bolond, vagy szed valamit gondolta Patrícia. Valójában ő azt akarta mondani, hogy a mai szereplése után nehezen tudja elképzelni, hogy őt választják.
– Hát maga szerint úgy nézek ki, mint aki… – kérdezte csodálkozva a lány.
– Természetesen! Hogyan is lehetne másként! Fő az önbizalom és az optimizmus. Rögtön láttam, hogy magában mind a kettő megvan! Csak így tovább Patrícia! – még mindig mosolyogva szedelődzködni kezdett. – Úgy látom szerencsénk van és kiderült az ég. Bízzon továbbra is magában és talán a következő kávét már munkatársakként fogyasztjuk majd el. Viszontlátásra! nagyon örültem, hogy megismerhettem.
– Viszontlátásra! Én is örültem! – motyogta a lány zavartan. – Bárcsak igaza lenne! – gondolta, a kávéját kortyolgatva.
– Nos, megvan a meló? – kérdezte a másik oldalán ülő fiatal nő. Patríciának ismerős volt, mintha látta volna az interjún.
– Tessék? – kérdezte meglepődve. Kicsit sok volt mára a furcsa beszélgetésekből. Szerette volna rövidre zárni.
– Láttam, hogy a nagyfőnökkel kávéztál, gondolom tiéd a meló… – válaszolta szájbarágósan a nő.