Szeánsz

Szeánsz

 

-Háhááát Józsikám! Téged is ide esz a fene néhanap? Ilyenkor kell jönni? – szállt a sűrű füstön keresztül Józsi felé az őszinte örömmel nekiszegezett kérdés. – Ezer éve nem láttalak drága cimborám!

Ez azért nem volt teljesen igaz. Talán két nap telhetett el, mióta Józsi utoljára betette lábát az ivóba. Persze itt megállt az idő, értelme sem lett volna elmagyarázni, hogy tegnap, pláne tegnap előtt mi volt. Meg aztán Józsinak most egyébként sem volt ehhez túl sok türelme. Félmosollyal az arcán értékelte az örömteli üdvözlést. Elrebegett egy halk köszöntést, amit leginkább „Szevsztok”-nak lehetett érteni, majd nyílegyenesen a söntés felé vette az irányt. Úgy érezte, az élete múlik most azon a kis barackon, amit Gusztitól, a csapostól kért ki. Remegő kézzel nyúlt a parányi pohár felé, és nem tétovázott, legurította az utolsó cseppig. A nedű lávaként folyt végig torkán, felperzselve az idegesség kesernyés ízét, kellemes, megnyugtató melegséggel simította ki megviselt idegeit.

-Ejnye, ejnye! Hát csak így, hirtelen? Semmi koccintás, semmi körítés? – kuncogott Géza, és már szedte is cókmókját, hogy Józsi mellé helyezkedjen.

Örök darab volt a falu kocsmájában, sokszor azon viccelődtek, hogy talán soha haza se megy. Lehet, hogy így is volt. Sokan el se hitték volna, hogy van hova hazamennie. Pedig volt. A szőlőhegyen fent állt egy takaros kis présház, vagy inkább házikó. A házikó valóban apró volt, nem is fért el benne sok minden. Egy kisebb fajta priccs, egy lepattogzott zománcú bádog lavór a mosakodáshoz, egy rozoga szekrény, félig leszakadt ajtóval a nem túl igényes és nem igazán számos ruhatárához. Ez volt Géza otthona. Ritkán járt haza. Ide is és az előző otthonába is. Már akkor is inkább az ivót látogatta, mint az asszonyt.

-Félresikerült házasság volt az… – szokta mondogatni néha. Ilyenkor kicsit a távolba mered és elgondolkodik, aztán megrázza a vállát és iszik egyet a sikeres megmenekülésére. A hegyen lévő szőlőt és vele a házikót kapta a válás után. Nem harcolt többért. Azelőtt sem volt nagy igényű és nem is tervezte, hogy nagyon változni fognak a dolgok. Itt a kocsmába sok barátja volt – a többség mondjuk inkább ivócimborának mondaná őket – és ez pont elég volt neki a boldogsághoz. – Hát kell ennél több a férfiembernek?

A napi fröccsre vagy sörre való betevőjét -, hogy melyiket, azt talán a légköri viszonyok határozták meg legmarkánsabban – általában ezektől a nagyra becsült barátoktól szedte össze. Nem sajnálták tőle azt a kis pénzt. Tudták, ha néha fizetnek neki egy két kört, aprópénzért is kapható néhány olyan ház körüli munkára, amiért mesteremberek vagyonokat is elkértek volna. Ez adta ezeknek a régi barátságoknak a mély gyökerét.

Úgy látszik Géza ezen az estén Józsit pécézte ki, mint ügyeletes jótevőt. Nem sokat érzékelt az elutasító gesztusokból, tapogatói az évek során eltompultak, manapság a betérő ismerősökben csak a pofa sör lehetőségét vette észre.

-Józsi, Józsi! Egészen ijesztően festesz! Mi van már? Baj van? No, hát rám hozod a frászt!

-Géza, ne most! Azt se tudom, hol vagyok. Nem én leszek ma a legjobb társaságod… – próbálta Józsi lebeszélni magáról a kisöreget, de rögtön tudta, hogy úgy sem fog sikerülni. Géza úgy nézett rá, mint egy összeszidott kiskutya, aki csak egy jó szóra vár. – Na jó, nem bánom! – adta be a derekát. – Gusztikám, két pofa sört légy szíves!

-Na ugye! – mondta Géza. Ebben a két szóban benne volt a hosszú évek alatt összeszedett kocsmai tapasztalatainak összessége. Ő aztán teljes bizonyossággal tudta, hogy aki az ivóba betér, az inni akar. – Te Józsikám! Mesélj már! Mi történt, hogy ennyire szétestél?

-Elütöttem a Bandit. – motyogta összeszorított szájjal Józsi.

-Tessék? – emelkedett ki Géza habos szakállasan a korsójából. – Mit mondtál?

-Mondom, elütöttem a Bandit. – most már a fogait is összeszorította az értetlenkedés láttán.

-Ne mááár! Most ugratsz, ugye? – még nem tudta eldönteni, hogy nevetni kell, vagy szörnyülködni.

-Nem tréfálok, hazafelé fellöktem a kocsival. – Józsi tiszta ideg volt, ez tisztán látszott. Hangjánál csak a keze cidrizett jobban.

-Még egy kis barackot a nagy ijedtségre, Józsikám? – hajolt oda diszkréten Guszti, aki a pult túloldalán állva természetesen fültanúja volt a beszélgetésnek.

-Üsse kavics, hadd jöjjön!

Géza kezdte érezni, hogy ez nem tréfa lesz. Száját Józsival együtt csücsörítve élte bele magát a korty pálinka illúziójába. Még cuppantott is a végén, mintha ő is a feles pohár fenekére nézett volna. Szinte érezte, ahogy átmelegíti a bélését a csodálatos nedű. Amikor a pohár koppant az asztalon, enyhén összerezzent, majd a beavatottak magabiztosságával kihúzta magát, és az előbbinél kicsit hangosabban megkérdezte az egyetlen kérdést, amit ide illőnek talált.

-És? – Az emeltebb hangszín megtette a magáét. Egyrészt Józsi ijedten nézett körül, mert ő annyira nem akarta nagydobra verni a történteket. Másrészt a kocsma füstben úszó légköre mintha egy csapásra kitisztult volna, az összerezzenő, addig észrevétlen vendégek figyelme is a „rendbontók” felé irányult. Kicsit olyan volt, mint amikor az embernek kidugul a füle. Kitisztult a kép. Józsi addig észre sem vette, hogy ennyien vannak az ivóban.

-Mit és? – kérdezte zavartan, remélve, hogy Géza észreveszi magát, és kicsit diszkrétebb hangnemre vált. De tévednie kellett. Géza már eldöntötte, hogy ma este övé a bizalommal kitüntetett barát szerepe. Ezt pedig mindenkinek tudomásul kell vennie, bizalom ide, vagy oda.

-Tudod! Na, ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled Józsikám! Túlélte? – most már az is figyelt, aki eddig nem volt kíváncsi. Izgalom a kocsmában. Nem mindennapi esemény az ilyen. Legutóbb akkor pezsdült fel az élet, amikor Robi a szomszéd utcából berontott, és szinte a hajánál fogva rángatta haza Gizit a pult mellől. Az úriember nem épp türelméről volt híres, Gizi pedig nem a háziasságáról. A fene tudja, mi tartotta őket egymás mellett. Talán az a tetemes hitel, amit Gizi vett fel a Robi új kocsijára.

-Azt hiszem igen! Nem vagyok biztos benne… – hebegte zavartan Józsi.

-Hogyan? Az ilyesmit azért elég könnyű megállapítani, nem? – kapcsolódott a beszélgetésbe Guszti.

-De hát ki a rossebről van szó? – a rekedt hang tulajdonosa a sarokból vánszorgott elő. Jolán az álcázás mestereként úgy húzta meg magát a sarokban, hogy a varjút megszégyenítő csicsergése előtt észre se vették. Lénye kortalan, mozgása pedig koordinálatlan volt. Alighanem mindkettő az égetett szesznek volt köszönhető, mely vérének részévé vált, és arcának különös pírt kölcsönözve keringett vénáiban

-A Bandiról. – lökte oda mogorván Józsi. Nagyon nem örült, hogy rápörögtek a témára.

-Milyen Bandi? – kérdezte Miki, aki az ablaknál a szűrt fényben éppen a Megyei Hírlapot próbálta kibetűzni. Nehezen ment, mert az ablakot borító reklám matrica elvette a fény egyik felét. A másik fele viszont nem fényből, hanem füstből állt. Így a betűk sejtelmesen összemosódtak egész misztikus töltetet kölcsönözve az írásoknak. Szorgalmasan keresgélte a munkalehetőséget, amit elé tár a sors. Az ugyanis, amit felesége, Irén helyezett kilátásba, ha záros határidőn belül nem megy el dolgozni, minden volt, csak nem misztikus.

-Milyen, milyen? Hát a gázos Bandi! Miért, hány Bandit ismersz? – Józsi most már harapott.

-Jól van, na! Én sem ismerhetek mindenkit! – sértődött meg Miki.

-De hát végül is mi a ménkű történt? – szólt közbe Jolán türelmetlenül. – Elmondaná végre valaki?

Az elfogyasztott két barackpálinka és a kísérőnek hörpölgetett serital megtette hatását. Józsi nem szégyenlősködött tovább.

-Ha még valakihez nem jutott volna el a hír, ma hazafelé elütöttem a gázos Bandit. Nnnna! Remélem, most már mindenki jól hallotta. – nagyot fújt, mintha túl lenne a nehezén. Pedig dehogy volt. Igazából még csak a kezdeti ijedtségnél tartott. – Sajnos nem tudom, hogy mi lett vele, mert a sötétben nem találtam meg sem őt, sem a kerékpárját.

Döbbent csend lett a krimóban. Mit lehet erre mondani?

-Az hogy lehet? – törte meg a csendet a viszonylag józan Guszti. A nap során csak módjával ugyan, de azért ő is fogyasztott némi védő italt. Most úgy érezte, ideje lenne egy kicsit belehúzni. Elég hosszúnak ígérkezett az este. – Nem olyan kis darab ember az…

-Nem, valóban nem. Ennek ellenére nem találtam meg.

-Nem lehet, hogy csak képzelődöl? – Géza úgy érezte, most igazán frappánsan rátapintott a lényegre. Ki is húzta magát jelentőségteljesen végignézve a jelenlevőkön.

-Dehogy képzelődök. Nem őrültem meg. Tisztán hallottam, láttam, éreztem, ahogy nekimentem. Különben honnan tudnám, hogy ő volt. – Józsi valóban tisztán látta maga előtt a dolgot. A kis hídra kanyarodott rá éppen, ami a falu határában lévő csatorna fölött ível át. A kesztyűtartóban matatott, mert majd megőrült egy cigarettáért és úgy emlékezett, ott még talán van egy fél dobozzal. Közben persze fél szemét az úton tartotta, és bárki előtt megesküdött volna szentül, hogy senki nem volt ott. Az egyik pillanatban. A másikban viszont villant a macskaszem, koppant a karosszéria és repült a nagyméretű szürke melós kezeslábas. Igen szürke volt. Onnan tudja, hogy a reflektor rendesen megvilágította. Ezért tudta olyan biztosan, hogy a gázos Bandi volt. Ő szokott még szabadidejében is a praktikus szerelő szerkóban parádézni a fenemód puccos bringáján. Módfelett sportosnak képzelte magát, pedig nem éppen a dagadó izmoktól volt XXL-es a mérete.

-És nem találtad meg? – Miki az orrára tolt szemüveg fölött lesett kérdőn a gázolóra.

-Nem, sajnos nem. Magam sem értem. Szinte rögtön kiszálltam a kocsiból és még a híd alá is benéztem, de nyoma sem volt. – Ezen mindenki alaposan elgondolkodott. És hogy jobban menjen a gondolkodás, mindenki kért még egy kört, aztán még egyet. Közben elmélkedtek, találgattak, mert még nem fogyasztottak elég bátorságitalt, hogy a tettek mezejére lépjenek. Aztán körülbelül éjfél felé Jolán úgy érezte, eljött az idő.

-Hát, én ezt megnézem magamnak! – recsegő hangja olyan erővel hasított az ivó zsibbadt csendjébe, hogy mindenki azonnal feléledt, és úgy érezte, valóban ideje utána járni a dolgoknak. Gondosan behörpölték az utolsó kortyokat, és kicsit ingatag lábakon ugyan, de ettől még borzasztóan elszántan elindultak, hogy felderítsék a vérfagyasztó rejtélyt.

Guszti is velük tartott. Úgy gondolta, ha eddig nem nyitott rájuk egy sereg vendég, most sem fog. Fenemód furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy hova tűnt Bandi. Gondosan bezárta a kricsmit, és zseblámpa híján egy rakás öngyújtóval felszerelkezve nekivágtak a falu széle felé vezető útnak. Rendes magyar falucska volt, egy teremtett lélek sem járt az utcákon. Csak néhány ablakban lebbent meg a függöny néha, ahogy a háziak kíváncsian kilestek, ki jár a kertek alatt. A kíváncsiskodást és leskelődést természetesen itt gondoskodó figyelemnek hívták. Természetesen.

A szedett-vedett, kissé illuminált és emiatt kellőképpen bátor társaság folytatta útján. Elszántságuk akkor sem hagyott alább, amikor az ominózus hídhoz értek, ami nem mellesleg a plébánia és a mellette elterülő temető tőszomszédságában volt. Ez azonban egy csöppet sem feszélyezte a csapatot. Oldott hangulatuk a vérükben keringő különféle alkoholoknak volt köszönhető. Lazán, kuncogva írtak történelmet, anélkül, hogy tudatában lettek volna. No, nem világtörténelmet! De a saját falujuk szempontjából igenis jelentős események láncolatát indították el.

Történt ugyanis, hogy miután a hidacskát alul, felül átvizsgálták és mélységes egyetértésben megállapították, hogy a Bandi sem itt, sem ott nem hever holtan, hirtelen ötlettől vezérelve –, de teljes egyetértésben – bementek a temetőbe, hogy ott is körül nézzenek. A bátorságital ugye dolgozott bennük, félni eszükbe sem jutott és teljesen logikusnak tűnt, hogy a sérülésektől összetört, félholt Bandi az utolsó energiájával oda vonszolta be magát.

Kacarászva vizsgálgatták a terepet. Imbolyogva sétáltak a sírok halmai között, néha pislákoló öngyújtóláng mellett próbálva elolvasni a sírkövek ódon feliratait. Mindent egybe véve – Bandira gyakorlatilag már fittyet hányva – igen jól érezték magukat.

A templom órája ekkor ütötte el az éjfélt, a falu idős papjának ketyegője pedig majdnem az utolsót. A bizonyos kor után a férfiakat gyötrő problémák őt sem kerülték el, ezért éjszakáit elég sok ébredés szabdalta rövid szakaszokra. Ilyenkor félálomban csoszogott ki az illemhelyre és rendszerint ugyanígy csoszogott vissza az ágyába, ahol gond nélkül folytatta félbehagyott álmát. A mai álom azonban, szinte nyom nélkül illant el, amikor az ablakon kipillantva meglátta a temető csendjét és nyugalmát megzavaró társaságot.

Annyira megijedt, hogy egy ideig levegőt sem mert venni. Kicsit megdörzsölte a szemét, hátha csak az álom morzsái játszanak tréfát vele. Aztán amikor a teremtmények nem tűntek el, tágra nyílt szemmel döbbent rá, hogy elérkezett a feltámadás napja, a holtak nem csak hogy élnek, még örvendeznek is újjáéledésük alkalmából. A néha fel-fel villanó lidércfények még inkább megerősítették látomását, nem győzte a keresztet vetni magára. Nem hitte, hogy megéli még ezt a napot, agya lázasan zakatolt.

-Még Icuka is! – mondta két kereszt között és szeme könnybe lábadt, ahogy Jolán dülöngélő alakjában felismerni vélte ifjú kora egyetlen, korán elhunyt szerelmét. Ez volt az a pillanat, amikor öreg szíve és hétköznapi randalírozásokra már nem túl nyitott agya feladta, és ájultan rogyott össze.

A díszes zombi társaság erről mit sem sejtve még egy ideig motoszkált a nyugvóhelyek között, aztán visszavették az irányt a kocsma felé, hogy igyanak egyet Bandi üdvösségéért, mert hiszen teljesen egyértelművé vált, hogy elnyelte a föld.

A szegény atyát reggel a bejárónője találta meg. A fején éktelenkedő púpon kívül nem esett nagyobb baja. Rég nem tapasztalt lendülettel kezdte a napját, hiszen fontos küldetése volt. Sürgősen a szomszédos nagyvárosba kellett mennie a gyóntató pap társához, aki egyszerre volt bizalmasa, legjobb barátja és több alkalommal bizonyítottan legjobb tanácsadója is.

Két okból igyekezett őt mihamarabb felkeresni. Egyrészt az újra látni vélt Icuka rég elfelejtett érzéseket és vágyakat ébresztett fel benne, amit haladéktalanul meg kellett gyónnia. Másrészt senki mást nem ismert, aki az esettel kapcsolatban alkalmasabb lett volna tanáccsal szolgálni, mint Ferenc Atya. Az úton végig zakatolt az agya, türelmetlenül várta, hogy odaérjen.

Ferenc Atya – persze csak a penitenciák kiszabása után – azt tanácsolta, hogy ne kürtöljék mindjárt világgá a történteket. Az komolytalan és hiteltelen lenne. Azt javasolta, tartsák be a hivatalos utat, kérjenek bizonyító eljárást feljebbvalóiktól. Hiszen, ha alaposan kivizsgált tényeket tárnak a nyilvánosság elé, akkor ott kételynek már nem lesz helye.

Így is tettek. A hosszadalmas nyomozási eljárással most nem untatjuk a kedves olvasót. Legyen elég annyi, hogy az összes létező kivizsgálás után csalhatatlan tényként került elkönyvelésre, hogy a falu temetőjében életre kelnek a holtak. Az okokat természetesen nem kötötték a nyilvánosság orrára, de a Feltámadás napját azóta is minden évben megünneplik. Az esemény mostanra egész napos rendezvény sorozattá nőtte ki magát. Csúcspontja az ünnep zárásaként, a temetőben tartott nagyszabású szeánsz. A látogatottság évről évre növekszik, a vonatok egyre több embert hoznak magukkal az eseményre, az emberek pedig egyre több pénzt.

Egy szó, mint száz, a falu virágzásnak indult, igazi turisztikai célponttá vált. Hogy hol van? Azt sajnos nem árulhatom el, hiszen azzal leleplezném az akaratlan csalást és ezzel tönkre tenném sokak boldogságát, boldogulását.

Ja! És hogy Bandiról se feledkezzünk meg! A helyzet az, hogy Józsi valóban elütötte aznap este. Az ütközés azonban közel sem volt olyan durva, mint amilyennek látszott. Másnap itt-ott volt egy két lila foltja, és néhol kellemetlenül fájt is, de végül is nem tört semmije. És mivel aznap este a gáz-gőzön kívül más egyebet is szívott, nem akart bonyodalmat. Ezért fogta magát és az árok árnyékában gyorsan eltolta a biciklijét.

Egyszerűen felállt és továbbment…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük