Szemfelszedés

Szemfelszedés

A szokott helyén ült, dolgozott. Ilyenkor nem háborgathatta semmi. Kezei rutinosan tették a dolgukat. Olyan régóta gyakorolta a mozdulatokat, hogy nem tudott hibázni. Ha hiba történt, annak általában nem ő volt az oka. Volt, hogy a fonal volt anyaghibás, de olyan is előfordult már, hogy a kötőtű nem volt megfelelő.

Egy sima, egy fordított, egy sima, egy fordított….

Nem kellett odafigyelnie, így teljes lényével tudott koncentrálni a világra. Semmi nem kerülhette el figyelmét, minden apró rezdülés, minden óhaj-sóhaj eljutott hozzá. Ezeket aztán beledolgozta az anyagba. Semmi nem tűnt el nyomtalanul, mindennek helye volt az egészben, minden hozzá tett egy kicsit.

-Ugyan mi lehetne szívemnek kedvesebb feladat? – kérdezte fennhangon és egy kicsit gyönyörködött eddigi munkájában. Igazából nem munka volt ez, hanem hivatás. Ezt szerette a legjobban. Az alkotó, teremtő munkánál felemelőbbet nem tudott kitalálni. Arcán széles mosoly jelent meg, ettől mintha még a nap is fényesebben ragyogott volna.

Hat sor passzé mintával kezdte. Valamikor nagyon-nagyon régen. Gyakran elgondolkodott, talán jobb lett volna az egészet azzal a mintával folytatni. Volt benne valami erő, ami összetartotta az anyagot. Ahogy elkezdte a szemeket szaporítani, máris gyengült a kohézió.

Mégse bánta. Előkerültek a színek, a különböző fajtájú, anyagú fonalak, variálhatta a kötésmintákat… És az eredetileg sálnak szánt szövet lassan-lassan mind nagyobbra növekedett. Nem volt benne két egyforma rész, maga volt a csoda. Ha elfáradt, csak ránézett az erdők üde zöldjére, a közöttük csörgedező patak kékjére és szíve máris új reménnyel telt meg. Ha kimelegedett a munkában, a hófödte csúcsok fehér kasmírjára vetette pillantását és felfrissülve folytathatta munkáját. Az egész tele volt élettel. Az egész EGÉSZ volt és a keze munkáját dicsérte.

Visszabontani csak egyszer kellett az anyagot. Nagyon elromlott valami és máshogy nem tudta helyrehozni, csak ha újra kezdi. Majdnem a legelejéről kellett kezdeni. Addig fejtette vissza, amíg alig maradt meg néhány szem. Akkor sokat bosszankodott ezen, hiszen olyan sok munkája és szeretete volt benne… Nagyon sajnálta, hogy annyi törődés, gondoskodás ment veszendőbe.

Mostanában a leszaladt szemekkel volt sok zűrje. Nem tudni miért, bosszantó módon egyre gyakrabban és egyre több szem ugrott le a tűről.  Egyiket másikat hiába próbálta felszedni, nem igazán sikerült. Így aztán volt amelyik egész nagy lyukat hagyott maga után, míg végre megálljt parancsolt neki és tűvel cérnával rögzítette. Ezek a hibák nem festettek túl szépen és a mintában is elég csúnya szakadékokat képeztek, de nem tudott velük mit kezdeni. Még emlékezett, milyen fájdalmas és nagy munka volt visszafejteni a dolgokat. Ez a fajta megoldás fel sem merülhetett…

Néha azért eléggé elkeseredett a sikertelenségek láttán. Rengeteg időt töltött azzal, hogy kiderítse a hibák okát, hogy megoldást találjon a problémákra. Cserélgette a fonalakat, a tűket, de általában csak kicsi és átmeneti sikereket ért el. A munka akadozott és egyre nehezebben haladt, egyre több lett a csomó, a fonál néha csúnyán össze gubancolódott. Ilyenkor aztán éktelen haragra gerjedt.

Félelmetes dühe mennydörgéssel töltötte be a világot. Elhajított kötőtűi villámként cikáztak át az égbolton elnémítva mindent és mindenkit. Félték kicsik és nagyok, lapítva várták, hogy haragja csendesedjen. Csak akkor nyugodott meg – akkor is csak lassacskán -, amikor a tűk után dobott gombolyag csodálatos szivárványt rajzolt a viharos égre. Ezt látva lassan megenyhült és úgy érezte, jön még borúra derű. Ismét reménnyel telt meg szíve.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük